A teknőc titka

Van-e olyan amatőr, vagy profi triatlonos akinek nem jutott már eszébe valaha, hogy fejlődnie kellene úszásban? A megoldás kézenfekvőnek tűnik: talán többet kéne úszni... Jó, jó, de a vízipólósok (kajakosok, búvárok, szinkronúszók stb.- uszodája válogatja-) egy óra után kizavarnak a medencéből... Vagy pedig: egy kétórás úszóedzés után aznap már képtelen vagyok egy normális bringa, vagy futóedzésre... Ugye, hallottunk már efféléket?

Vajon lehetséges-e többlet kilométerek beiktatása és a másik két sportág háttérbeszorítása nélkül lefaragni 1500-as egyéni csúcsunkból?

A válasz: IGEN. Igen, lehetséges.

Egy kis mechanika.

A „hogyan?” kérdés megválaszolása előtt kénytelenek vagyunk egy kis mechanikával, azon belül is hidrodinamikával foglalkozni. Képletek és törvények ismertetésével nem fárasztanám a kedves olvasót, ehelyett röviden összefoglalom, hogy miért jelent viszonylag nagy problémát a vízben való előrehaladás.

Ennek két alapvető oka van:

1. Az úszó az előrehaladás érdekében erőkifejtéseket a vízzel szemben teszi, amely sokkal kisebb „támaszfelületet” jelent a szilárd anyagokhoz képest. (Lásd: futásnál a talaj.)

2. Ezzel szemben a víz sűrűsége - amiben ugyebár előre kéne haladni - mintegy ezerszerese a levegőének!

Fentiek miatt a triatlon három sportágát figyelembe véve, az úszás mechanikai hatásfoka a legalacsonyabb. Francia kutatók két - úszókból, illetve triatlonosokból összeállított - állóképességi szempontból nagyon edzett csoportot hasonlítottak össze az említett mechanikai hatékonyság szempontjából. A vizsgálatok azt mutatták, hogy egyenlő belső teljesítmény (értsd: energia-felhasználás) esetén a versenyúszók 23%-kal gyorsabban úsztak. A tempó-hosszban is jelentős különbség volt az úszók javára. A különbség az előrehajtó, hatékonyság közötti differenciában rejlett. Egyszerűsítve: az úszók energiájuknak több mint a felét az előrehaladásra, a triatlonosok pedig a víz fölösleges mozgatására használták. Az előrehajtó - úgynevezett „propulziós” - erőt a képzett úszóknál 56- 57%-ban a kezek, 28-29 %-ban az alkarok hozzák létre. (Némi, kb. 15 %-nyi előrehajtó erő a lábtempóból származik.) A gyengébben tempózó triatlonosok lényegesen kevésbé használták alkarjukat, mint húzófelületet!

Az úszó-szakemberek folyamatosan keresték a megoldást: Hogyan lehetne megtanítani a különféle húzófelületnek az optimális kihasználását? Ha kikapcsolom egyiket, a másiknak kényszerűen megnövekedik teljesítménye, optimalizálódik hatásfoka...

Voltak, akik ökölbeszorított kézzel úszatták versenyzőiket, de ez - főleg a szabadítás és a légmunka során - koordinációs zavarokat okozott. Ezen az úton járva, de ennél jobb megoldást jelentett a tenyér-mint húzófelület kikapcsolására a „tempó-koordinátor”- népszerűbb nevén a „TEKNŐC” alkalmazása.

Ez tulajdonképpen egy „anti-tenyérellenállás”. Leginkább egy hosszában félbevágott tojásra hasonlít, melyet lapos felével az úszó a tenyerére erősít.

Így a legfontosabb húzófelületet szinte kikapcsolva, rákényszeríti az úszót, hogy:

- „megtalálja” az alkarját, mint húzófelületet,

- optimális testhelyzetben feküdjön a vízre, minél kisebb front-ellenállásra törekedve

- javítsa lábtempóját.

A fentiek megvalósítása nélkül az előrehaladás érdekében tett igyekezetünk siralmas eredményt fog mutatni.

Személyes tapasztalatok:

A teknőcöt, mint edzés-kiegészítő eszközt már két éve megismertem és használgattam edzéseimen. De összedzésidőmnek csupán 15-20%-át tette ki a vele való gyakorlás. Mellette inkább a jól bevált tenyérellenállást részesítettem előnyben, amivel néha úgy éreztem, mintha haladnék is a vízben, és a stopperóra is hízelgő időket mutatott. A gond ott volt, hogy versenyen viszont már csak a saját - sajnos nem túl nagy felületű - tenyeremre hagyatkozhattam. A komoly megerősítést a kiváló úszószakember, Széles Sándor egy előadása hozta meg számomra. (Aki „mellesleg” a teknőc feltalálója egyben.)